Sablonos blog

Megkínált az egyik kolléganő az unalmas kinézetű sütivel. Alul barna volt, felül sárga, mint valami kétszínű, töltetlen piskótaszerűség, ránézésre nem lehettem benne biztos, hogy folyadék nélkül lecsúszik a torkomon. Lecsúszott. Sőt meghökkentően finom volt, haladéktalanul kértem a receptet.

Az alja egy sima kakaós kevert  tészta, a teteje pedig nagyon hasonlít a klasszikus túrós lepény töltelékéhez. A bevált elkészítési sorrend szerint a túrós réteggel kezdünk. A nyeles krumplitörővel teljesen homogénre nyomkodjuk a túrót, a cukrot, a tojások sárgáját, a pudingport és a margarint. Utána felverjük a tojásfehérjéket, begyújtjuk a sütőt, és átfáradunk a kakaós réteghez, a robotgép karjait így nem kell közben elmosogatni, nálunk (vagyis nálam) ez fontos szempont.

A kakaós réteg úgy készül, hogy habosítjuk a margarint a cukorral, közben egyenként hozzáadjuk a tojásokat, majd hozzákeverjük a kakaóval, pici sóval és sütőporral vegyített lisztet. Ezt a masszát a kivajazott, kilisztezett tepsibe simítjuk.

Széles mozdulatokkal a túrós krémbe keverjük a felvert tojásfehérjét, és egyenletesen szétterítjük a kakaós rétegen. És ebben az állapotában sütjük meg, tényleg. Másik kolléganő nem hitte el, hogy ez így működni fog, úgyhogy előbb félig megsütötte a kakaós részt, és csak utána kente rá a túrósat, ami végül csak félig sült meg, logikusan. (És képes volt azt mondani, hogy nem jó a recept, mert szerinte túl sületlen a túró. Amúgy rendes nő.) Forrón nem jó szeletelni, mert egy ideig remegős a teteje, kihűlve viszont szépen vágható.

Ezt a sütit még a papa is szerette, ami komoly elismerés, a papa csak néhány süteményfélét volt hajlandó megkóstolni a tepertős pogácsán és a sajtos rúdon kívül. De az arányokon alakítani kellett, eleve nem a kis tepsiben sütök, hanem a nagyban, és sok túróval szeretjük a túrósokat, a gyári verzió meg nagyon nyiszlettre sikerült, vastagabb volt az alja, mint a teteje. Az eredeti hozzávalók mögött zárójelben szerepelnek a nagy tepsis, nem túl édes, soktúrós változathoz használt mennyiségek. A kakaós részhez annyi tejet szoktam még önteni, amennyitől jól simítható lesz.

Hozzávalók:

kakaós részhez:

- 12,5 dkg margarin (15 dkg)
- 20 dkg liszt (25 dkg)
- 3 ek kakaó
- 15 dkg cukor
- 2 egész tojás (3)
- 1/2 csomag sütőpor
- (kb. 1/2 dl tej)
- csipet ső

túrós részhez:

- 50 dkg túró (1-1,5 kg túró)
- 25 dkg cukor (25-30 dkg)
- 12,5 dkg margarin (25 dkg)
- 2 cs vaníliás cukor (0-3 ek)
- 1 cs vaníliás pudingpor (2 cs)
- 4 egész tojás (6)

Harmadik kolléganő még kipróbálás előtt elhagyta a receptet, de mivel a múltkor nagyon megkívánta (ez egy ilyen kollegiális sütemény), sütött helyette egy másik túrós sütit. Szinte ugyanolyan, mint ez, csak kevesebb benne a túró, és nem egyenletesen szétkenve kerül a kakaós rétegre, hanem egyenetlenül rákanalazva, amitől hepehupás kinézete keletkezik. Hát így jöttünk rá, hogy nincsen semmi baj az eredeti recepttel, csak a terítési módszert felejtették ki belőle.

Van az az aranyos nyelvi játék, egyik szótól a betűk változtatásával eljutni a másikig úgy, hogy az átmenetek is értelmes szavak maradjanak. Kéztől lábig például, ez egy emlékezetes feladvány számomra, vagy húsz éve hangzott el egy délutáni tévés betelefonálós műsorban. (kéz-kér-kár-vár-bár-báb-láb, például.)

Most ez arról jutott eszembe, hogy megbocsáthatatlanul sok időt töltöttem sajttorta-receptek nézegetésével, nempublikus okokból. És minél több időt töltöttem sajttorta-receptek közt, annál inkább megkívántam a sajttortát, aminek az alapja keksz, a tölteléke pedig sajt. Nekem viszont se krémsajt, se egyéb egzotikus hozzávaló nem szokott itthon lenni.

Némi kreatív nyomozás után kisütöttem, hogy a sajttortához nem feltétlenül kell sajt, az egzotikus hozzávalók legegzotikusabbja leginkább a túróra hasonlít. Kekszből csak jóreggeltes volt itthon, de nem baj, így olyan egészséges hangulata van neki, a müzliskekszes alaptól. Ha nem utálnék reggelente édeset enni, akkor akár el is nevezhetném jóreggelt tortának. 

Szóval ledaráltam 20 dkg kekszet, összekevertem kb. 10 dkg olvasztott vajjal, és ezt belenyomkodtam a tortaformába. Kb. 70 dkg  túrót (azért kb., mert semmit nem szoktam normálisan megmérni) alaposan áttörtem kb. 15 deka cukorral és kb. 5 dkg vaníliarudas cukorral. (A vaníliarudas cukor olyan kristálycukor, amibe a vaníliarúdnak a belsejét belekapirgálom, a külsejét meg beleszurkálom, és így mindig van itthon fél kiló vaníliáscukrom.)

Ezen a ponton döntenem kellett, hogy merre tovább. Mehetett volna bele kb. 10-15 dkg vaj és egy-két evőkanál liszt, vagy vaj helyett tejföl, belekeverhettem volna a tojásokat szépen egymás után, egészben. Úgy lett, hogy pontosan 4 tojásnak a sárgáját hozzányomkodtam a túróhoz, a fehérjét felverve kevertem hozzá. Ráöntöttem a kekszes alapra, 160 fokon kb. fél óra alatt megsült.

Elég finom lett, ahhoz képest, hogy valószínűleg nem nagyon hasonlít az eredeti sajttortára, na de alig ismerek olyan embert, aki evett már eredeti sajttortát, úgyhogy nem probléma. Annyit feltétlenül hozzáteszek, hogy mint ahogy a répatorta nem hasonlít a finomfőzelékre, a sajttorta se hasonlít a melegszendvicsre. Ezek a sajttortai sajtok közelebb vannak a tejszínhez, tejfölhöz, túróhoz, vajhoz, mint a trappistához, az ementáliról nem is beszélve. (Ez egy külön érdekes zárójel, magyar sajtháromság, csúcsán a valódi! mackó sajttal.)

Hálás kísérleti alany. Lehet próbálkozni túró helyett sajttal, miért is ne, néhány alkalmas sajtfajta még a mi lakótelepi ábécénkben is kapható. (Néha.) Lehet a kekszre gyümölcsöket vagy egyebet szórni, a tölteléket ízesíteni, mindenféle önteteket kitalálni, meg aztán a kekszet is lehet variálni, létezik például jóestét keksz is.

De nem muszáj ragaszkodni a kekszhez. Ügyesek vagy kekszmentesek sima omlós tésztából is készíthetik az alapot.
Vagy esetleg kelt tésztából. És akkor már csak meg kell szórnunk a tetejét fahéjjal, és máris elérkeztünk a hagyományos túrós lepényhez.

A régi tévéműsor azért felejthetetlen élmény, mert a "hogyan jutunk el értelmes szavakon át kéztől a lábig" feladványra bravúros megoldást vágott ki a betelefonáló: kéz-kezeslábas-láb.

aki nem tud a net nélkül élni, és aki nem nézett még szét a neten.

Ki kéne vágni a fenébe ezt a sok gépet,  ez nemnormális, hogy állandóan netezel, nem-nor-má-lis... neeeem, nem kell semmire... dehogy tanulok meg én is, te hülye vagy?? Ilyeneket nem a nyolcvanéves nagyanyám szokott mondani, hanem a húgom, aki besorolásának megfelelően fiatalabb nálam. 

Tíz nappal ezelőtt a munkaidő (mármint az én munkaidőm) kellős közepén felhívott, nagyonsürgős ügyben. Ilyenkor összeszorul a gyomrom, biztosan a gyerekekkel van valami baj, nem szoktunk munkahelyen magánbeszélgetni. Gyerekekkel semmi gond, de tudjam meg az Anától, hogy honnan van a sütitetkó. Jó, majd megtudom, mondom én. Szaladok haza, tesóm ott ugrál az ajtóban, hogy megtudtam-e már, honnan van a sütitetkó, neki nagyon kell egy olyan. Nem, még nem tudtam meg, de majd mindjárt. Leülök a gép elé, felteszem a sürgős kérdést, közben hallgatom az internet feletti szokásos méltatlankodását, kibővítve azzal, hogy minek kell internet Anához, tökéletesen megtenné a telefon is.

Megtudtam gyorsan  a sütitetkót, hát még annál is nehezebb hozzájutni, mint ahogy gondoltam. De ha már nyitva a gép, gyors szétnézés sütialkatrész-ügyben.

Na ekkor változott meg a tesóm élete. Mutattam neki néhány tortát, hogy nézze már, milyen szépek. Először is eltátotta a száját. Aztán hirtelen támadt türelmetlenséggel szó szerint kitúrt a székről, és netezni kezdett. 

Minek ecsetelni. Mi aztán, kedves bloggertársak, pontosan tudjuk poszt nélkül is, hogy mi folyhatott nálunk az utóbbi napokban. Múlt héten megkért, hogy csináljak neki ilyen izét, ilyen postafiókot, mert rendelni akar a nagykertől, és kértek tőle email címet. Másnap mutattam volna neki még néhány tortaoldalt, de mindegyikre rábólintott, hogy már látta. És egyúttal megjegyezte, nem tudja, hogy fog-e ő még aludni valaha az életben. Fotógaléria, tutoriál, nagymester, katalógus, fondant és húzottcukor, napközben vadászás, este élménybeszámoló a vadászatról. Helókittit a sírás kerülgeti, mert nem tud dönteni, túl nagy a választék, méghogy az élet nem habostorta, jajdehogynem, a fene enné meg. 

Holnapra lesz nekünk nélkülözhetetlen rózsasziromkészítő toldalékcső és bonbonmártogató készlet. Innen, az internetről.

A rakott csirke nagyon finom. Nálunk úgy készül, hogy fogunk egy darab sajtot, nézegetjük, hogy túl kicsi, de azért lereszeljük, és akkor látjuk, hogy egyáltalán nem túl kicsi, inkább túl nagy, jóformán az egész konyhát beborítja a reszelt sajt. Szerzünk néhány csirkemellet, vékonyra szeleteljük, megsózzuk, lisztbe és tojásba mártjuk. Olajozott tortaforma aljára sajtot szórunk, és szép sorban rétegezzük a húsokat a reszelt sajttal. Ki hogyan szereti, nekünk a sok réteg, alacsony belmagasság válik be, ilyenkor nem kell izgulni, hogy átsült-e vajon a közepe, mégis szép csíkos lesz felszeletelve, mint valami cukrászati torta. (Az itthoni torták nem tartalmaznak sok csíkot.) Ennek érdekében megéri kiklopfolni a hússzeleteket.

Az utolsó rétegnél rájövünk, hogy mégis túl kevés a sajt, de nem találjuk a többit, pedig az előbb még megvolt, mégis hová tűnhet egy fél kiló sajt. Nem gond, teszünk a tetejére tojással kevert tejfölt (tejföl mindig van itthon, a tejföl alapvető élelmiszer, alapvetőbb még a sajtnál is), éppen úgy, mint a rakott krumplira. Sütőben megsütjük. Frissen nem lehet szépre szeletelni, egy kicsit várunk vele, akkor közepesen meleg lesz, és közepesen szeletelhető.

Jót tesz neki a hűtés, másnap már csodálatos szeletek alkothatók belőle. Csakhogy Tündérmackónak van az az utálatos tulajdonsága, hogy nem szívesen eszi ugyanazt az ételt három-négy napon keresztül. (Tündérmackóra nem a háta mögött teszem a pikírt megjegyzéseket, időnként benéz ide, innen szoktam neki üzengetni - persze csak időnként -, ezúton szeretném elmondani, ami a szívemet nyomja anyáknapja előtt: mindenkinek van már cserepes nempiros flamingója, csak nekem nincs!)

Szóval hiába nagyon szép a másnapos rakott csirke, férjnél simán győz vele szemben a melegszendvics. De jön a mentőötlet Ambytól, aki szerint magyar ember bármit képes bepanírozni és kirántani.

Hát így történt, kedves bloggertársak, hogy a rakottcsirke-maradékot félcentis csíkokra vágtam, hagyományos módon bepaníroztam, és forró olajban kisütöttem. Meghökkentően finom lett, kívül ropogós, belül omlós, Tündérmackó melegszendvicset követően is megette, sőt megdicsérte, bár a csíkjelleg nem ugrott ki feltűnően a panír alól.

Lehet, hogy akaratlanul is besegítettem az étvágygerjesztésbe, mikor félhangosan azon morfondíroztam, hogy a maradék rántott rakott csirkéből mit lehetne csinálni. Tündérmackó reflexből rávágta, hogy turmixot, esetleg ledarálhatnánk rakott rántott rakott csirkének, de aztán megbánta a reflexeit. Szerencsére a csirke elfogyott ebben az állapotában, a héten nemigen lesz már több kihívás.

Meglett a sajt utólag. A kenyereskosárban volt.

Egyik legújabb személyes ismerősöm, kisvirag március 15-i történeteket és nemzetiszínű ételeket gyűjt egészen péntekig. Legyen akkor, március 15-i történet és nemzetiszínű étel a múlt századból, kettőinegy.

Kiskoromban a legközelebbi fogszabályzó rendelés a fővárosban volt, oda hordtak engem a szüleim. Anyukámmal gyorsan megszaladtuk a rendelőt, dél körül már vonatoztunk is hazafelé. No de az apukám, ő nem kapkodta el így a dolgot, mindig kitalált valami járulékos programot. A Sirály nevű étteremben ettem meg életemben először a kelkáposztafőzeléket, nagyon ízlett, ugyanott láttam életemben először (és utoljára) nyers tojást az erőlevesben, hát nem szoktam rá. Nem nagyon rémlik már, hogy merre mászkáltunk még. De a március 15-i fogszabályzásra a mai napig emlékszem.

Vittük a húgomat is, állatkert volt betervezve. Csodaszép napsütéses idő, rengeteget sétáltunk, állatkertezés előtt elkeveredtünk a Nemzeti Múzeumhoz is. Néztük egy darabig a műsort, pontosabban mi csak nézelődtünk a tesómmal, mérsékelten kötött le minket a talpramagyar, ráadásul arra jött egy néger férfi, olyat azelőtt sose láttunk, a papa már jó előre megszorította a kezünket, hogy nehogy eltátsuk a szánkat, ha mellénk ér.

Ne szépítsem: untuk piszkosul az ünnepséget, nyávogni kezdtünk, hogy éhesek vagyunk. Gyorsan beültünk a legközelebbi vendéglátó helyre, kértünk szendvicseket. Füstölt marhanyanyelves szendvicset hoztak, aszpikkal díszítve. A zsúrkenyér finom volt (így hívták, hogy zsúrkenyér, bagettalakú átmenet a hagyományos kenyér és a fonott kalács közt, nagyon szerettem), de marhanyelvről meg aszpikról szó se lehetett, azt kipiszkáltuk a tányér szélére.

Különben is kit izgatott már akkor egy szendvics. A hűtőpultban ott sorakoztak a magas poharak, nemzetiszínű habbal töltve. Nem lehetett nem megkívánni, nagyon jól mutatott a csíkos desszert. Meg is kaptuk végül.

Borzalmas volt, olyan borzalmas édességet azóta se kóstoltam. Mégis ettük egy darabig, jó kislányok voltunk, nem akartunk apukánknak csalódást okozni, fél havi dugipénze rámehetett a cukrászdára. Kínkeservvel tüntettük el a zöld* piros réteget, a fehérrel már nem tudtunk megbirkózni, a pirosra* zöldre semmi remény nem adódott, a papa hallani se akart arról, hogy besegítsen.

Kisiskolás létemre is feszélyezett a látvány, maszatos pohárban az összeturkált, ehetetlen nemzetiszín.

* kekleany érdeklődött a technika iránt. A pohár alja természetesen zárva volt, úgyhogy helyesbítés.

Két-három hetente családi nagybevásárlást tartottunk a teszkóban, kommersz módon, vagyis akár volt lista, akár nem, mindenképpen hazahordtunk jó sok értelmetlen kacatot.

Tündérmackó bátran szakított ezzel a hülye hagyománnyal. Inkább vállalja a garantált házastársi patáliát, de önállóan vásárol be, ráadásul úgy, hogy még véletlenül se kérdezne meg előtte, kell-e valami. Szóval mostanában szinte csak olyasmi kerül haza a boltokból, amire szükségünk van. Tízezreket spórolunk meg havonta.

Hát a kilencven dekás kandírozott zöld cseresznye az más ügy, azt muszáj volt neki megvennie, akciós áron adták. (Hozott még hasonló helyzetű narancshéjat is, de az szerintem is alapélelmiszer.)

A Gangesz partjai lettek volna soron, de kiütötte őket a bioliba.

A bolti liba nagy kedvenc minálunk. Részben azért, mert ritkán van, errefelé például csak karácsony előtt lehet kapni. De főleg azért, mert nagyon finom. Tündérmackót este hatkor megkérdezem, hogy enne-e libát, bólint, fagyasztóból kiveszek két filézett félmellet, mikróban kienged, sütőtálba be, só, fokhagyma, fél nyolckor tányéron a husi. Kívül gyönyörű pirosra sülve, belül omlik, ahogyan a húsnak ebben a házban omlania kell már a villának a közelségétől is, semmi angolos félignyerseség.

Nincsen bolti liba, de nem baj, kaptunk ajándékba udvari libát. Volt már ilyenre példa, így aztán elővigyázatosan lehűtöttem a lelkes férjemet, hogy azért ez nem gyári állat, a kapirgálós baromfi sokkal hátööö sportosabb, mint a gyorshizlalt társai. De Tündérmackóval nem lehetett bírni, szólt anyukámnak, hogy ne strapálja magát a főzéssel, lesz egy egész liba.

Na még az a szerencse, hogy az anyukám is látott már házilibát, így aztán biztonsági okokból mégiscsak főzött. Reggel kilenckor a sütőbe került a libuska. Háromkor még visszapattant róla a villa. (Ajándék libának ne nézd az órát.) Kifiléztem, áthelyeztem sütőtálba az értelmesebb részeket. Valamikor négy után feladtam. Szerintem egész tűrhető, de férj inkább melegszendvicset kért, nem bírja a rágós húst. (Nem kell sajnálni, tegnapi rendes hagyományos ebédet ebédelt ma is, melegszendvics az vacsorára lett.)

Volt egy kis lelkiismeretfurdalása, amiért elizéltem a fél napomat a hülye libájával, így aztán minden jó, ha vége jó, előzékenyen elmosogatott, közben megjegyezte vigyorogva, hogy szegény pára biztos boldogan élt.

Kaptunk házi lépesmézet is. Nem merem megkóstolni.

A menyasszonyi ruha vonzott, a főzés viszont taszított, utóbbi volt az erősebb (na jó, besegített még néhány ok), így aztán nem kapkodtam el a házasságosdit. De mikor végül mégis, akkor aztán nem volt kecmec, főzni kellett. És én meg is tettem, főztem szorgalmasan, időnként jóformán élveztem.

Könyvből főztem mindent, mivel életem első néhány évtizedében bárhová hajlandó voltam elmenekülni a konyhai segédmunkálatok elől, bár ez csak részben gasztroprobléma, minden síkon utálok kuktát játszani. Szóval személyes tapasztalat úgyszólván nulla, de nem gond, könyvből is remekül lehet ételeket alkotni, csak a recept kiválasztására kell nagy gondot fordítani.

Nem jók például azok a receptek, amikben olyanokat írnak, hogy "ízlés szerint", meg hogy "amennyit felvesz", ezekkel kezdő konyhatündér nem tud mit kezdeni. Nem jók a kényes ennivalók se, amiket szinte képtelenség nem elrontani, sütőnyitogatási tilalmak, forrás előtti pillanat eltalálása, ezeket én igyekszem kihagyni az életemből, legalább a konyha ne legyen stresszes műszak. Pontosan mérendő hozzávalók semmivel se jobbak, mint a hozzávetőlegesek, nem fogok 28 deka liszttel meg hét és háromnegyed deka vajjal vackolni, soha nem használok mérleget. Ne legyenek túl drágák a hozzávalók, így kisebb a veszteség, ha selejtezni kell. Szóval ha kezdők vagyunk, menjünk biztosra, semmi felesleges kockázat, csak csináljuk, amit a biztonsági receptben írnak.

Na így lett nálam villámgyorsan kiválasztva rendszeres elkészítésre az aranygaluska. Az az egyetlen érv szólt ellene, hogy Tündérmackó nem szereti, de ennyi év után már-már úgy tűnik, mintha szeretné, szerintem egyszerűen beletörődött a helyzetbe. 

Hozzávalók Horváth Ilona szerint (Horváth Ilona a magamfajta kényszerszakácsoknak majdnem nélkülözhetetlen. Nincs a szakácskönyvében semmi extra, no de a mi spájzunkban se szokott lenni fürjtojás meg kókusztej. Krumplifőzelék, marhapörkölt, puncstorta, ilyesmik.) Szóval a hozzávalók:

- 1/2 kg liszt
- 2 dkg élesztő
- 2 tojássárgája
- 3 dl tej
- 6 dkg vaj vagy margarin
- 5 dkg cukor
- csipet só

- 20 dkg darált dió
- 15 dkg cukor
- 8 dkg vaj vagy margarin

A felső hozzávalókból a szokásos módon kelt tésztát készítünk: élesztőt langyos cukros tejben megfuttatjuk, tojássárgát cukorral kikeverjük, hozzáöntjük a tejet, ezeket mindet beleöntjük a liszt közepébe, és hólyagosra dagasztjuk, menet közben hozzáöntjüka langyos vajat is, letakarva kelesztjük. Ha megkelt, kinyújtjuk, és kis korongokat szaggatunk belőle, azokat a kivajazott tepsibe pakoljuk. Meglocsoljuk olvasztott vajjal, majd megszórjuk a cukros darált dióval. Újból kelesztjük, majd nagyjából 170 fokon megsütjük. Amíg sül, főzünk hozzá vanília- vagy csokoládékrémet, nálunk ez hígított bolti főzőspuding, a vaníliásat vaníliarúddal, a csokisat kakaóval és rummal szoktam feljavítani, de recept szerint borsodó is jöhetne hozzá, csak azt sajnos nem szeretem.(És örülök neki, hogy nem szeretem, mert ha szeretném, megenném, pedig utálom.)

Soha nem sikerült kiderítenem, miért sejtetik minden egyes aranygaluska-receptben, hogy sok réteg fog keletkezni. Nálunk mindig dupla adagból készül, mégis hosszas kínlódással sikerül csak összehozni a gáztepsiben a második réteget, valójában 110 dkg lisztből tudnék kényelmes kétréteget alkotni. Mindegy, gyerekek imádják szaggatni is, sütőbe pakolászni is, enni is.

Időközben megtudtam, hogy rengeteg rutinos háziasszony nagy ívben kerüli a kelt tésztákat, merthogy az szerintük túl macerás. Nincs azzal semmivel se nagyobb macera, mint egy piskótával, bár a fánkot egy gyerekkori élmény miatt csak a sokadik aranygaluska után mertem megpróbálni.  (A fánk a kényes kategóriába tartozik, könnyű elrontani, pontosabban nehéz tökéletesre csinálni. És a papa egyszer beszólt vidáman, hogy baszakodunk vele jó sokat, aztán majd valaki rányitja az ajtót. És ifjú házas koromban a konyha idegesítően közel volt a bejárati ajtóhoz, nem találtam elég biztonságosnak a fánkkészítéshez. Zárójeles zárójel, hogy ez régen volt, azóta elsőrangú farsangi fánkot tudok sütni.)

Van egy másik konyhai kötelező irodalmam is, F. Nagy Angélától a Fiatalok főzőiskolája. Ebben nincsenek is rendes receptek, inkább csak főzési alapismeretek, innen tudom például, hogy kelt tésztát csakis réteslisztből. Néhány évnyi aranygaluskakészítés állt már a hátam mögött, mikor újból kezembe akadt ez a könyv, és végig is olvastam az egészet szorgalmasan. Akkor fedeztem fel a minősítést, ami azóta beépült a házi szótárunkba: "... A sütőben sütött édes kelt tészta a kalács, a briós, a kuglóf, a túrós vagy mákos táska, a bukta, a kelt patkó és a bonyolult aranygaluska." 

Túllőttem kicsit a célon, a gombóc tésztája olyan könnyű és puha lett, hogy egyszerűen nem mertem megfőzni gombócnak, attól tartottam, hogy lefőne a szilváról. Jött a mentőötlet, sunyin megkérdeztem Fülesbaglyot, hogy micsinájjak inkább, gombócot-e vagy nudlit. Persze, hogy nudlit.

Tökéletes nudli lett. No de ott volt a sok szilva, gombóctalanul, márpedig én nagyon szeretem a szilvás gombócot, a lekváros nudlit viszont nem annyira. Így történt, hogy hirtelen felindulásból felaprítottam a szilvát a robotgéppel, tettem bele fahéjat és szegfűszeget, és megfőztem. Nem kell neki sokáig elállnia, mint a lekvárnak, úgyhogy kellemes mennyiségű cukor került bele. És hát igen, egy kis rum. Ha már így alakult. Legalább olyan finom lett, mint a hagyományos szilvás gombóc.

Fülesbagoly nem evett egy árva darabot se a nudliból. Néztem rá csúnyán, hogy miért teszi ezt velem, direkt megkérdeztem, hogy mit akar enni, gombócot-e vagy nudlit. Válaszolt: nem azt kérdeztem, hogy mit akar enni, hanem hogy mit főzzek inkább. Az nem ugyanaz. 

És igazságtalanságnak érzem, hogy ilyen aktivitás mellett éppen most jegyezte meg az anyukám, hogy borzalmasan sok időt töltök a gép mellett, és amikor méltatlankodtam, hogy egyáltalán nem töltök sok időt, alig járok erre, akkor azt felelte, hogy mint az alkoholisták, azok se ismerik el a függőségüket. Merthogy látszik rajtam, hogy nehezemre esik elszabadulni a gép mellől a házimunka kedvéért. Na ez egy hallatlan nagy csúsztatás, meg is mondtam neki. Ne csináljunk már úgy, mintha a net előtti időkben élveztem volna a mosogatást. Vagy a főzést.

Most pedig megyek mosni, amit szintén nem szeretek, kegyetlen az élet.

Jó, nem vagyok egy nagy ínyenc, de amik értek engem most sorozatban a nyaralós éttermekben... hát ha a jó oldaláról közelítem, akkor azt mondom, hogy piszok jól főzök, sokkal jobban, mint némelyik hivatásos.

Az egyik (a hagyományos) gyümölcsleves valami rózsaszín porból készülhetett, amibe barackbefőttet raktak, a másik (a görög) az állítólag főzve volt, direkt megkérdeztem, na az annyival volt rosszabb a hagyományosnál, hogy azt a rémes, karalábéízű egzotikus gyümölcskeverék-konzervet rakták bele, és most nem a karalábét akarom bántani.
A pizza tésztája az az olaszos fajta, amit nem szeretek, vékony és kemencés, a szósz rajta minősíthetetlen, szárított oreganohegy alatt valami pizzakrém. 
A csontleves megbízhatóan semmilyen, a gulyást legalább meg lehetett enni, a rántott sajt viszont rejtélyes módon kőkeményen került elém, pedig kívül még gőzölgött.

A marha vitte a negatívpálmát, azt nem lehetett megenni, mintha beleégett volna a rostély is (a hagyma finom volt).

Pedig a marhát nagyon nehéz elrontani. Hetente főzök valamit belőle, és tízegynéhány év alatt talán féltucatszor jártam pórul, és ebből csak minden második alkalommal voltak nálunk vendégek.

A párolt marhaszeletben az a jó, mármint önmagán kívül, hogy szinte minden köretet elvisel, így aztán ha kevés munkával akarom megúszni a hétvégi főzést, akkor párolt marha, egyik nap valamivel, másnap másvalamivel.

Hozzávalók:

- marhacomb vagy fehérpecsenye vagy ki mit szeret
- só, bors
- vöröshagyma
- kis mustár

A karikákra vágott hagymát kevés forró olajra dobom, a húst szeletekre vágom, sózom, borsozom, aztán mehet a hagymára. Ha mindkét oldala megpirult kicsit, akkor teszek hozzá kevés mustárt (nem muszáj), lefedem, és lassú tűzön teljesen puhára párolom, a teljesen puha azt jelenti, hogy erőteljesebb nézéstől szétesik, mondjuk ez már túlzás, de Tündérmackó így szereti, aztán hadd egye már úgy, ahogy szereti. Nagyjából másfél-két óra, de nem kell felette állni, lehet foglalkozni a többi főznivalóval.

Párolt rizs, krumplipüré, krokett, krumpligombóc, hercegnő burgonya, knédli, zsemlegombóc, akármi. Vadas mártás, paradicsomszósz, kaporszósz, fokhagymaszósz, gombamártás, tejszínes-fokhagymás gombamártás, spenót, sóska, tökfőzelék, sült hagymakarikák, tükörtojás, szintén akármi.

Valószínűleg kaporszósz, azt imádom. (Gyerekek nem szeretik a kaporszószt, ők bolognait rendeltek, na abban sincs sok kockázat, Fülesbagoly mindegyik étteremben azt kért, és szerinte mindegyik nagyon finom volt.)

A levest még nem tudom, de meghökkentően ízetlen sárgadinnyét hozott a papa, talán itt az ideje, hogy kipróbáljak egy egzotikus gyümölcslevest. (Nincs kizárva, hogy rum is kerül bele.)

Gasztrolelőhelyeken - blogokon, könyvekben, tévékettőn, satöbbi - elhangzik időnként, hogy amit látunk, az az eredeti receptnek egy módosított változata, átdolgozták kicsit a bétaverziót.

Na, hát valahogy így jártam én mamma almás-baconos spárgakrémlevesével, amit a múltkor egész egyszerűen megkívántam.

Csakhogy nekem nincs itthon spárgám, soha nem is volt, sőt talán nem is lesz, rendkívül ronda zöldségnek tartom. Nem baj, van itthon karalábém, manapság már nem gond tetszőleges évszakban zsenge karalábéból készleteket felhalmozni.

Bor meg brandy kilőve, valahogy úgy érzem, hogy ezek inkább a spárgához kötődnek, mint a krémleveshez. Átfutott az agyamon, hogy ki lehetne próbálni a rumot (természetesen csakis azért, hogy beblogolhassam), de aztán letettem róla.

Ha meg már se spárga, se szesz, akkor hagyjuk az almát is. 

Szóval az almás spárgakrémleves receptjét egy kicsit átdolgoztam. Kockákra vagdostam három gyönyörű karalábét és egy kevésbé szép, kisméretű burgonyát, sós vízben megfőztem őket, összeturmixoltam, összeforraltam 1 deci tejszínnel, és akkor kész is lett. A szalonnarészt változatlanul hagytam! (Igazából azt kívántam meg, a krémleves tetején a ropogósra sült baconszeletkéket.) Másnap az egész eljárást megismételtem, mivel túl hamar elfogyott, mint ahogy a krémlevesek általában szoktak minálunk.

Beleuntam a napok óta tartó cyberszerencsétlenkedéseimbe, áttértem a konyhai alkotásra. Krumplitortát fogok sütni, ez volt a szilárd elhatározásom. Recept már régóta készültségben, csak a hangulatra vártam.

Berobogott a tesóm, így még időben összevitatkozhattunk rajta, hogy kell-e krumpli a krémbe, vagy nem kell. Magyar Elek szerint kell, tesó szerint nem kell. Nem tudtam dönteni, végül is Magyar Elek híres szakács, de a hétfene se tudja, milyen ízű az ő krumplitortája, a húgomé viszont nagyon finom volt annak idején. Micsoda dilemma, mindegy, majd utánanézek a neten. 

Nna. Nem részletezem, ezerféle krumplitorta-recept, mindegyik másmilyen. Azért összeállt elég gyorsan a terv. Volt benne némi kockázat, a legutóbbi sütikísérletem kihűlés után azonnal a szemetesben landolt. (Nem akartam, hogy kiégesse a szemeteszsákot, ezért vártam meg, míg kihűl.)

Rettenetesen finom krumplitortát sütöttem.

Hozzávalók:
- 25 dkg burgonya (krumpli), enyhén sós vízben puhára főzve
- 10 dkg rétesliszt
- fél csomag sütőpor
- 3 tojás
- összesen kb. 30-40 dkg cukor
- 1-2 kanál vaníliás cukor
- kb. fél liter tej
- 20 dkg vaj vagy margarin
- 10-15 dkg darált dió
- rum, ízlés szerint
- 1 kis fej vöröshagyma

Szóval fél kiló jó ízű krumplit puhára főzünk, és még melegen áttörjük. A tojások sárgáját 10-15 dkg cukorral habosra keverjük.

Ha valamelyik családtag túlságosan válogatós, ne legyünk vele őszinték, amikor megkérdezi, hogy minek a főtt krumpli. Sajnos Fülesbagolynak megmondtam az igazat, aki először csak morgott, végül már a könnyeit törölgette, amiért nem diótortát sütök. Nem törődök vele, SOHA nem törődök vele, sohohaha nehem fihigyehelehek ráhá brühü, na komolyan, kezdtem feszengeni, mintha valami merénylet lenne az a nyomorult krumplitorta.
Nem volt mit tenni, Fülesbagolyt meg kellett nyugtatni. Úgyis ingadoztam a töltelék felett, hát most megoldódik a probléma. A főtt krumpli felét megsütöttem hagymával, a gyerekemnek pedig megmutattam, hogy itt van a krumpli összehagymázva, nem lesz belőle torta, nyugodjon meg végre. Tiszta süsü, a répatortát se kóstolta meg, biztosan azt hitte, hogy húslevesíze van.

A cukros tojáshoz hozzákeverjük a diót,  a negyed kiló tört krumplit (a gyereket előtte küldjük ki a konyhából valamilyen ürüggyel), rászitáljuk a sütőporral elkevert lisztet, öntünk bele egy kis rumot, és óvatosan beleforgatjuk a felvert tojásfehérjéket. Kivajazott, kilisztezett formában 170 fokon megsütjük. Ha a teteje bebarnul, jó eséllyel készen van.

Amíg hűl, elkészítjük a krémet. Sima diókrém amúgy, 2 dl tejben néhány percig főzzük a diót, aztán hozzáöntjük a liszttel elkevert maradék tejet is, és összeforraljuk. A margarint  15-25 dkg (por)cukorral habosra keverjük, majd hozzávegyítjük a kihűlt diókrémet. És persze rum, ezt már írnom se kéne.

A kihűlt tésztát kettévágjuk, megkenjük a krémmel, és ha elég türelmesek vagyunk, néhány órára hűtőbe tesszük.

Mi nem vagyunk elég türelmesek, Helókitti azonnal kért rá egy gyertyát - ha torta, akkor biztos szülinap, ha pedig szülinap, akkor gyertya, hát így van nálunk állandóan ünnepnap -, még langyos korában megkóstoltuk a művet, haladéktalanul meg kellett tudnunk, hogy milyen. Férj közölte, hogy pont olyan, mint egy hagyományos diótorta, mondtam neki, hogy csendbemá, meg ne hallja a gyerek. Fülesbagolynak nagyon ízlett, mondjuk nem is vártam mást.

Valóban hasonlít a diótortámra, de ennek a krumplisnak szerintem jobb a tésztáj. A krumpli az oka, nyilván.

Túlságosan gyorsan elfogyott. Az az érzésem, hogy napokon belül befut az utánrendelés, és már előre izgulok, hogy hogyan fogom feltűnés nélkül előállítani a főtt krumplit.

Nem kapkodtam el, mi? Most se lenne belőle poszt, ha nem juttatták volna eszembe. Nem a zellerkrémleves volt a fő téma, ez csak amolyan marginális haszon.

Hozzávalók:
- 1 nagy zellergumó
- nem egészen annyi krumpli, mint amennyi zellergumó
- 2-5 gerezd fokhagyma
- tejföl vagy tejszín
- pirított zsemlekocka vagy ezt helyettesítő valami, pirított kenyérkockák például
- só
- zellerzöldje, ha van (ez az összes többi hozzávalóra is igaz, a "ha van")
- turmixgép, saját érdekben akkor is, ha nincs

Ez a világ legegyszerűbb levese, nem lehet elrontani, de persze csak azok főzzenek ilyet, akik nem utálják a zellert vagy a fokhagymát. Ez nem az a fajta ennivaló, amiben a végén nem lehet felismerni az alkotórészeket.

Megpucoljuk a zellert, a krumplit is, kisebb darabokra vagdossuk mindet, hozzádobáljuk az ízléses mennyiségű fokhagymagerezdeket, és sós vízben feltesszük főzni. Hamar megpuhulnak, akkor putty bele az egész a turmixgépbe, pépesítjük, szinte biztosan teszünk hozzá vizet, mert baromi sűrű szokott lenni, annyira, hogy ijesztő hangja lesz tőle a turmixgépnek. Vissza mind a fazékba, hozzákeverünk 1-1,5 deci tejfölt, esetleg tejszínt (azt nem szeretjük, vagyis csak én nem szeretem, de akkor is így írom, hogy szeretjük. Vagy írjuk??), összeforraljuk, szórunk a tetejére apróra vagdosott zellerzöldjét, és akkor készen is van. Tálaláskor elszabadulhat a képzelet, lehet bele mindenféléket szórni, én például nagyon bírom a levesgyöngyöket is, de csak a natúr színűt, a színes az nagyon ronda.

A gyerekek nem esznek belőle, de én helyettük is.

Azon töprengek, látni-e egy posztból, hogy milyen a hangulatom. Ebben a pillanatban közepesen ingerült vagyok, és nagyon fáradt.

Kiegészítés, ha már ilyen nagyon sokan jártok ide zellerkrémlevesért: ropogósra sütött baconszeletekkel is nagyon finom.

Újabb kiegészítés, komment alapján: reszelt sajt is jó a tetejére. (Ebből gondolom, hogy akkor sajtos pirítóst is elbír.)

Eredetileg eszem ágában se volt recepttel előhozakodni, de nem bírtam ellenállni a címkísértésnek, a főoldali kísértésnek meg pláne nem, legközelebbi kollektív főoldalszerkesztésből nem maradok ki, akármennyire túlóra, már tudom is a tematikát.

Nem mi vagyunk az ünnepért, hanem pont fordítva ugye, így aztán hiába terveztünk hagyományos diótortát, ha a gyerek baracklekvárral töltött csokis piskótát kér karácsonyra, nem nagy ügy, volt már minálunk karácsonyra flódni is. Egy erőtlen befolyásolási kísérlet után nekilátunk a baracklekvárral töltött csokis piskótának, ami nem is olyan egyszerű, mivel nincs itthon csokink. De azért összejön valami hasonló, anyukám szerint legalább olyan finom, mint a teszkós Sacher torta, sőt.

Csak a gyerek nem eszik belőle, azt mondja, hogy nem éhes, de engem nem ver át, biztosan nem ilyenre gondolt.

Másnap jön a nagy szikra, hát ki mondta azt, hogy 1 darab karácsonyra csak egyféle tortát lehet sütni, mégis lesz diótorta, hurrá.

Hozzávalók:

a piskótához
- 8 tojás
- 6 evőkanál liszt
- 8 evőkanál kristálycukor
- 3-4 evőkanál darált dió
- fél teáskanál sütőpor
- csipet só

a krémhez
- sok darált dió, nagyjából 20 dkg
- 6 dl tej
- 2 evőkanál liszt
- csipet só
- 1 rama margarin
- 20 dkg porcukor

Szinte teljesen normális piskótát sütünk 8 tojásból. Annyi a különbség, hogy a liszthez hozzákeverünk 3-4 evőkanál darált diót.

Fél liter tejben megfőzzük a darált diót, vagy lehet, hogy nem főzzük meg, de addig kavargatjuk szünetmentesen, míg elsötétül és megsűrűsödik. Ha volt benne vaníliarúd, akkor azt kivesszük belőle, és leszopogatjuk, majd eldobjuk. Hozzáöntjük a tejben simára kevert lisztet, felforraljuk, és akkor kaptunk egy ehetetlen diópudingot. Ha olyanok vagyunk, mint én, akkor feltétlenül öntünk bele fél deci rumot.
Míg hűl, habosra keverjük a porcukrot a margarinnal (vajjal is lehetne, csak attól rosszul vagyunk). Hozzákeverjük az időközben kihűlt diókrémet, kettévágjuk a piskótát, megtöltjük, mindenfélékkel díszítjük, csokiba mártott dióval például, vagy meggybefőttel. Díszíthetnénk nyomózsák segítségével is, csak sajnos nincs meg a nyomózsák, de még a nyomófecskendő se, elvitték a gyerekek cukrászost játszani, mindegy, jó a sima nejlonzacskó is, nagyon helyes karácsonyfát nyomkodtunk vele, hópelyhekkel.

Rettenetesen finom torta, emiatt meg se fordult a fejemben, hogy hozzávágjam a gyerekemhez, pedig kétszer is kísértésbe estem:

- Anya. Ez a krém nagyon finom... nem, ne tegyél bele semmit. Így jó, ahogy most van. Minden el van benne találva... anya. Kérhetek ilyet a szülinapomra?

- Megkóstolhatom a piskótát?... EZAAAAZ!!! Na pont ilyenre gondoltam! Ilyet akartam tegnap is mondani, csak eltévesztettem! Ez még a krémnél is finomabb! Ez a legfinomabb torta a világon!

Éppen jövőbelátással vagyok elfoglalva, titkos és izgalmas szórakozás, na így találtam meg ismét ezt a remekművet, nehogymá kimaradjon innen, még nekem se nagyon tűnik fel, hogy másvalaki írta.

Távolítsuk el a plüssmacit a sütőből, és melegítsük a sütőt 160 °C-ra. Gőz felett olvasszunk meg 10 dkg margarint. Ismét távolítsuk el a plüssmacit a sütőből, és erélyesen szóljunk rá Öcsire: "Nem szabad, Öcsi!"

A margarint keverjük össze 20 dkg cukorral. A többi margarint szedjük ki Öcsi kezéből, és mossuk le a falat. Mérjünk ki 3 evőkanál kakaót. Ismét vegyük el a margarint Öcsitől. Fürdessük meg a macskát.

Tegyünk hintőport és ragtapaszt a karmolásokra. Keverjünk a margarinhoz 4 egész tojást, 2 vaníliáscukrot és 30 dkg lisztet. Vegyük ki a füstölgő plüssmacit a sütőből, és nyissunk ki minden ajtót és ablakot, szellőztetés végett. Vegyük el a mobiltelefont Andikától, és biztosítsuk a férjünk főnökét, hogy nem, nem a férjünkkel beszélt az előbb. Hívjuk fel a férjünket, és készítsük fel a legrosszabbra.

Adjunk a tésztához 1 teáskanál sót és 10 dkg durvára vágott diót (közben álljunk ellen a kísértésnek, hogy mind Andikát, mind Öcsit durvára vágjuk).
Engedjük ki a macskát a sütőből.

A tésztát öntsük alaposan kivajazott tepsibe. 25 percig közepes lángon süssük. Vegyük el a borotvát és a macskát Öcsitől. Magyarázzuk el a gyerekeknek, hogy fogalmunk sincs, hogy a borotvált macska lebarnul-e a napon. Dobjuk ki a macskát az udvarra, amíg még képes elfutni.

Bevonó máz:
Keverjük össze a következő hozzávalókat: 10 dkg cukor, 5 dkg olvasztott csokoládé, 5 dkg olvasztott margarin. Vegyük ki azt a kurva plüssmacit a grillsütőből, és dobjuk el. Jó messzire.

Magyarázzuk el kedvesen a rendőrnek, hogy fogalmunk sem volt róla, hogy őt fogjuk fejbe találni, miközben éppen Öcsit próbálja megmenteni a szomszéd ház tetejéről.

Tegyük Öcsit a járókába. Adjunk a mázhoz 1/2 dl tejet, egy kevés sót, és lassú tűzön forraljuk 2 percig. Nyissunk ajtót a csengetésre, és magyarázzuk el a szomszédnak, mennyire sajnáljuk, hogy Andika bedugta a kerti slagot a spájzablakán. Ajánljuk fel, hogy megtérítjük a befőttek és a takarítószemélyzet költségét. Kössük ki Andikát az asztallábhoz. Távolítsuk el a szénné égett sütiket a sütőből. Dobjuk ki.
Kapjunk idegösszeomlást.

Gyümölcskenyeret fogunk sütni, az utcamacskáról pedig inkább nem mondok semmitse, állítólag kell majd kismacska az egyik rokonunknak, ezt már én írom ide.

Nem egyszerű feladat nálunk kivívni A Legválogatósabb Családtag címet, de elég régen a fiacska csücsül a trónon, sikerült neki letaszajtania onnan az apját. Fél tucatnyi kaja van, amit szívesen megeszik, ebbe már a bolognait is beleszámoltam.

Ez a mi kis házi válogatóbajnokunk rettenetesen szereti a húsgombóclevest, most is az van itthon, három napja azt eszi, naponta többször. Tényleg finom. Mi is szeretjük, a levesek közt amúgy se válogatunk olyan bőszen, főleg azért nem, mert olyan leveseket főzök, amilyeneket szeretünk.

A húsgombócleves majdnem olyan, mint a húsleves, csak több előnye is van a húslevessel szemben, például sokkal húsgombóclevesesebb az íze. Meg a hús is egyenletesebben oszlik el benne, mindenki tudja ezt, aki másnap is evett már húslevest. Meg tálalni is könnyebb, nem kell külön tányér a főtt húsnak, a zöldségeknek és a tésztának, minden alkatrész egyetlen edényben tartózkodik. Az az egy hátránya van, hogy főzés közben túl sok mosogatnivaló keletkezik.

Az a gyanúm, hogy ahány ház, annyiféle húsgombócleves, ettem már rizsest, citromost, tárkonyost, sőt zacskósat is.

A mi levesünk zanzásított technológiai leírása úgy hangzik, hogy a fasírozottakat olaj helyett zöldséglevesbe dobáljuk. Részletesebben meg máris írom.

Hozzávalók:
- 60 dkg (sovány) hús
- mindenféle leveszöldség: fehérrépa, sárgarépa, karalábé, zeller, petrezselyemzöld
- vöröshagyma
- fokhagyma
- paprika, paradicsom
- kenyér
- tojás
- krumpli
- olaj
- só
- bors
- köménymag

Ha már úgyis darálni kell a húst - soha nem veszek bolti darált húst, többrétegű mániából kifolyólag - , akkor az összes darálnivalót gépbe dobálom. Először a vöröshagymát, amit aztán a fazékban olajon megsütök, vagyis kicsit messzebbre megyek vele az üvegesre párolásnál, szeretem a sült (de nem égett!) hagyma ízét. A felét kiszedem egy mély tálba, közben megpucolom a zöldségeket, karikákra meg kockákra vagdosom őket, de lehet bármilyen szimpatikus mértani alakzatot választani, mennek a fazékba, rá a fél adag hagymára, megsózom őket, kicsit párolódnak, köménymagrajongó lévén azt is szórok bele, aztán felengedem vízzel, meg még paprika, paradicsom, hadd főjön.

És akkor bele az aprítóba egy gerezd fokhagyma (azt is szeretjük, de kimaradhat, gondolom), utána egy szelet hagyományos pékkenyér - a papa szerint hülyeség a pékkenyér kifejezés, minden kenyeret pékek sütnek, de akkor is így hívom a sűrű kenyeret, ami tök más, mint a puffasztott kenyérgyári kenyér, nálunk csak pékkenyér található, kisüsti kenyérnek mégse hívhatom - , ezeket a tálba szedett hagymára öntöm, aztán jön a hús, lehetőleg félfagyott, azt nagyon szépen lehet aprítani, meg fogdosni is jobb. Leginkább valami sovány disznó- vagy marhahús jöhet szóba; a pulykát nem szeretjük, a csirke meg túl semmilyen. Ez is a tálban végzi, az aprító pedig a mosogatóban, utálom mosogatni, Domestos is kell hozzá, mert nyers hús, és közben a legkevésbé se zavar, hogy a domestos legfeljebb arra jó, hogy szétmarja a kezemet, de semmivel nem vagyok tőle nagyobb biztonságban, mintha sima mosogatószerrel mosogatnék.

Beleütök a tálba egy tojást, teszek bele sót meg borsot, és az egészet jól összenyomkodom, ambivalens érzések közepette: utálok nyers húst piszkálni, azt viszont szeretem, mikor az ujjaim közt bújik elő a darált húsos massza, kicsit horroros, de gyerekkori önfeledt malackodásokat idéz. 

Meg nem bírnám kóstolni nyersen, ezért egy darab próbagombócot beleteszek az eddigre éppen felforró levesbe, pár perc múlva tesztelés, többnyire jó úgy, ahogy van, ilyenkor érzem, hogy gyakorlott háziasszonynak minősülök. Belepakolom a többi gombócot is, negyed óra alatt megfőnek, addigra garantáltan készre fő az összes zöldség is, teszek bele apróra vágott petrezselyemzöldet, vége előtt pár perccel két-három krumplit is belekockázok.

Sajnos egy kicsit unalmas leves, semmi említésre méltó disznóságot nem csináltak vele eddig a gyerekek. Néha összevesznek, hogy ki pucolja meg a répát, vagy ki dobálja bele a gépbe a kenyérdarabkákat, de ez minden. Kárpótlásul nagyon finom.

Megígértem, hogy folytatom, nem számít semmi akadály, még a Sziget se tántorít el. Itt van tehát, ami tortarecept is, meg nem is, sőt mese is, meg nem is.

Mannatorta – magyar fantasztikus népmese

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy aprócska falu. Rendes, jóravaló emberek laktak ott, éltek, de nem boldogan. Néha szomorúan felsóhajtottak, hogy jó lenne innen elmenni, de végül mindig maradtak, és szomorkodtak tovább.

Arra vetődött egyszer egy diák. Sehogy se értette, mi a baj, elkezdték hát sorolni neki a panaszokat, hozzáfogtak reggel, és mondták estig. Morgott is az öreg juhász a bajsza alatt, hogy minek ennyit lotyogni, elég lett volna annyit mondani, hogy nincs itt semmi jó.

A diák türelmesen végighallgatott mindenkit, kicsit gondolkodott, aztán így szólt:
- No figyeljetek ide. Én nem akármilyen diák vagyok ám, hanem garabonciás. Van nekem egy varázsitalom, azzal egy csuda helyre tudlak titeket repíteni. Éppen olyan hely az, mint amilyenre vágytok, talán még manna is hullik az égből. Mindannyian jöhettek, de ide többé nem tudtok visszatérni. Nem kell semmit hoznotok, ott mindent megtaláltok. Napnyugtáig döntenetek kell.

Hej, lett nagy izgalom a faluban, mitévők legyenek most. Meghányták-vetették a dolgot, végül oda lyukadtak ki, hogy mennek mindannyian. Sajnálták a kis vagyonkájukat itthagyni, de megmondta a diák, hogy semmit nem vihetnek magukkal. Üzentek neki, hogy mit döntöttek, az meg visszaüzent, hogy mire leszáll az éj, mindannyian legyenek a falu határában.

Úgy is lett. Összegyűlt a határban a falu apraja-nagyja. A nagyja izgatott volt, az apraja inkább álmos. Mindenki kapott a varázsitalból. Finom íze volt, pont olyan, mint a mézes hársfateának, a gyerekek is gyorsan felhörpintették, csak az öreg juhász morgott a bajsza alatt, hogy igazán tehettek volna egy kis rumot abba a varázsitalba.

Nehezen hatott rájuk a varázsital, féltek az új élettől, nem tudhatták, mi vár rájuk, de hajnalra mindannyian elbódultak.

Hangos kurjantásra riadtak. A diák ugrándozott körülöttük:
- Hahó, emberek, álljatok talpra, megérkeztünk!
Körbenéztek akkor, és csakugyan: tényleg megérkeztek. Boldogan ölelgették egymást, sírtak és nevettek, igazat mondott hát a diák, végre új életet kezdhetnek.

És minden úgy lett, ahogyan a diák mondta. Mindent megtaláltak, amire csak szükségük volt. Örültek is nagyon, hogy ilyen nagy tudású varázsló került az útjukba, mindenkinek odavarázsolta az új helyre a régi házát, a régi földjét, az összes régi cókmókját, de még a régi macskáját is, bár az öreg juhász szerint azt nem lett volna olyan fontos odavarázsolni.

De nem is ez volt az igazi nagy varázslat. Hanem hogy itt tényleg boldog lehetett mindenki. Ez az új hely telis-tele volt jó dolgokkal, minden napra jutott egy kis örülnivaló. Mennyire más ez az új hely, mint a régi, mondogatták egymásnak, itt még a Nap is másként süt.

Az asszonyok oldalát persze fúrta a kíváncsiság, hogy vajon miből főzte a diák a varázsitalt. Meg is látogatták őt, hátha kitudják a nagy titkot. Csakhogy a diák résen volt, belőle ugyan ki nem szedtek egy árva kis titokmorzsát se. De addig-addig kérlelték őt a falu asszonyai, hogy legalább egy icike-picike varázst mutasson nekik, míg a diák kötélnek állt, és hozzáfogott mannatortát készíteni.

Olyan volt az látszatra, mint egy csokikrémmel és meggykrémmel töltött diós piskóta, csakis a beavatottak tudták, hogy az egy különleges varázssütemény. Kifaggatták a diákot alaposan. A piskóta derűslisztből készült, vidámtojásokkal és veretesdióval. A csokikrémbe tisztességes kakaó került, meg lazulósrum, a meggykrémbe reformkeményítő és gyémántcukor. Nem közönséges hozzávalókból készült a mannatorta, ezt a saját szemükkel láthatták.
- Hát a meggy az milyen? – kérdezte a legkíváncsibb asszony.
- Ööö. Komplementer! – vágta rá a diák, és ebből mindenki megérthette, hogy mannatortát nem akárki tud sütni.
Találós ám a neve! Mennyei élvezet ez a torta, mind a tíz ujjukat megnyalták utána.

Este összegyűltek a falu szélén, gyakran jártak oda zenélni, táncolni, szórakozni, amióta itt laktak. Ilyenkor közösen eszegettek, iszogattak, és közben beszélgettek.

Időnként szóba került a régi életük. Néha felsóhajtott valaki, hogy lassan már nem is emlékszik rá, hogyan éltek a régi helyükön, de persze senki nem vágyott oda vissza. Az öreg juhász ilyenkor mindig morgott a bajsza alatt, hogy milyen kár azért a sok elpocsékolt évért, amit azon a nyomorúságon vidéken kellett eltölteniük, de letorkollták őt, hogy ne morogjon már annyit, örüljön, hogy rájuk talált a diák, és idehozta őket, nem mindenkinek van ekkora szerencséje, mint nekik.

Ezen az estén is morgott az öreg:
Ehhh… csodáljátok ezt a diákot, arra bezzeg senki nem emlékszik, hogy azt ígérte, manna is hull majd az égből… látott már itt valaki égből hulló mannát?!
- Jajjj, tata, ne kötözködjön már – mondták neki, de a diák közbeszólt:
- Meg se próbáltad még soha, öreg. Mondd, hogy szeretnéd, ha manna hullna a szádba, aztán nyisd ki a szád. De ezentúl csak akkor moroghatsz, ha most nem hull az égből manna a szádba.
A morgós juhász ráállt a fogadásra, nagy büszkén felállt, elmondta a kívánságát, és kitátotta a száját. A diák pedig – aki inkább huncut volt, mint garabonciás - a mannatortából megmaradt utolsó szeletet a juhász szájába pottyantotta.

Hát így hagyta abba az öreg juhász a morgást, azóta csak azt mondogatja néha, hogy nem baj, ha az embernek nem teljesül minden kívánsága.

A falucska lakói pedig azóta is élnek, boldogan. A diák ott él köztük, és fülig vörösödik zavarában, ha megölelgetik őt, amiért ekkora jót tett velük, de aztán vállat von, és visszaölelés közben azt gondolja, hogy megérdemelte, elvégre nehéz munka ennyi emberre varázsolni.

Ha a mannatorta el nem fogyott volna, az én mesém is tovább tartott volna. Nyilván.

Félreértettem én ezt a muffinozást. Abból indultam ki, hogy a piskótát is azonnal sütőbe kell tolni, mert különben összerogy, 12 darab muffinnal nem majomkodok, 24 darabhoz meg akarja a halál kétszer kivekeverni a hozzávalókat. Még jó, hogy Ana felvilágosított, hogy nem kell kétszer kikeverni, ez nem olyan összerogyós süti.

Azóta muffinozok piszkosul. Csak azért nem írtam róla, mert a próbasütés az egy répatorta-átdolgozás volt, a másodikat - a kakaós-kókuszos-rumost - tegnap éjszaka sütöttem, a harmadikat meg ma délelőtt.

A mai az egy hirtelen felindulás. Véletlenül egy időre esett a muffinforma mosogatása a tesóm felbukkanásával, aki beszólt az ajtón, hogy még vásárol egy kis gyümölcsöt, aztán parádézni fog a konyhámban a szép új gyümölcscentrifugájával.

A gyümölcscentrifugával az az egyik bajom, hogy hulladékot képez a növényi rostokból, pedig azok jók. Esetleg még finomak is. Szájhúzogatás közben megakadt a szemem a muffinformán, úgyhogy mire tesó visszagaloppozott, addigra kész volt a terv - semmi rostkidobálás, majd én megsütöm. Úgy is lett. Megittuk a lét, aztán sütés.

Hozzávalók:
- 1-2 csésze ivólégyártási melléktermék
- 20 dkg vaj
- 20 dkg cukor
- 20-30 dkg liszt
- 3-4 tojás
- fél evőkanál sütőpor
- késhegynyi só

Vajat a cukorral kikevertem, bele a tojásokat, aztán hozzákevertem a hulladéksors elől megmentett alma-, répa-, narancs- és szilvarostokat. Rászitáltam a sütőporos réteslisztet, kikapszlizott muffinformába adagoltam, aztán 170 fokon, két menetben megsütöttem. (A "kikapszlizott muffinforma-t" azért írtam, hogy legyen a receptben valami érthetetlen, amivel csak a beavatottak tudnak mit kezdeni.)

Meghökkentően kellemes süti lett belőle, pont olyan fajta, amilyeneket szeretünk, nincs benne krém, mégse száraz.

Eszegetem elégedett képpel, közben elmerengek, hogy jó, hogy szét nem vet engem ez a sok ész, magamba gyűrök egy csomó cukrot meg vajat meg lisztet pusztán azért, hogy ne vésszen kárba a roppant egészséges réparost. Legközelebb megpróbálom kihagyni a folyamatból a muffint. És ha a gyümölcscentrifugát is kihagyom, akkor még egyszerűbb lesz a dolog. Akkor mindenféle korszerű segédeszköz nélkül egyszerűen csak elrágcsáljuk az egészséges répákat meg almákat.

Túl vagyunk az első nagy csatán, hát nem volt egyszerű, meg is sirattam kedves ellenfelemet, Anát, az a sejtésem, hogy nem bírtam volna legyilkolni, ha előzékenyen nem döfi magába néhányszor a tőrét, olyan drámai, ilyenből csak a franciák tudnának filmet csinálni.

Ezúton köszönöm mindenkinek a bátorítást, főleg ha az konkrét tettekben is megnyilvánult, persze nem tudom, mit képzelnek a googlés látogatók, beírják keresőbe, hogy egy, kettő, három, négy, mély lélegzetet végy, örvendeznek egy sort, hogy végre megvan, amit húsz éve hiába kerestek, aztán részükről be van fejezve?! Lefogadom, hogy egyikük se szavazott rám, na mindegy, én se fogok rájuk szavazni.

És szegény hősi vesztes blovagok, szerintem mindannyiunknak könnyebb tovább harcolni, ha hiszünk a feltámadásban, annál is inkább, mivel Amby aszonta, hogy lesz valami hasonló.

Szerintem a józan élet fordulón nekem csont nélkül kellene továbbjutnom, most nem akarok ujjal mutogatni a linkfalamra, ami főoldalon elérhető!!!, meg a nemdohányzásnak fenntartott külön kategóriára, szintén főoldal!!!.

De amit ígértem, azt megtartom, józan megfontolások alapján, úgyhogy máris hozzájuttok a múltkor említett recepthez, amiből elsőrangú Felvidéki józansütit lehet előállítani.

Hozzávalók:
- 30 dkg sima liszt
- 20 dkg rama margarin
- 10 dkg porcukor
- 1 tojás
- fél csomag sütőpor
- 1 kanál kakaó
- esetleg kis tejföl

a töltelékhez:
- 5 tojásfehérje
- 25 dkg porcukor
- 25 dkg kókusz

a krémhez:
- 4 evőkanál liszt
- 5 tojássárgája
- 3 dl tej
- 1 rama margarin
- 22 dkg porcukor
- vaníliakivonat vagy vaníliás cukor

Sima átlagos linzertésztát alkotunk, vagyis hideg kézzel villámgyorsan összegyúrjuk a hozzávalókat, aztán hűtőben pihentetjük. (Villámgyorsan összegyúrni úgy lehet, hogy előtte késsel vagy nokedliszaggatóval aprítjuk bele a lisztbe a hideg margarint.)

A tésztát két részre vágva kinyújtjuk, az egyik lapot tepsibe kínlódjuk - nem örökítem meg a nálunk ilyenkor előforduló, nem túl változatos kísérőszöveget -, rákenjük a habbá vert cukros-kókuszos tojásfehérjéket, tetejére a másik lap, és megsütjük. A tetejére hagyományos sárgakrém kerül, arra esetleg egy csokimáz.

Környezettudatos variációban a maradék tojásfehérje dominál, ilyenkor a sárgakrém helyére sárgabaracklekvárt kenünk, arra jön a csokimáz.

Egyszer aszalt szilvákat dobáltam a töltelékbe, nagyon finom lett.

Jaj a lényeg, el ne feledjem már. Fontos figyelmeztetés! Azt hiszem, ezt a megjegyzést Anán kívül senki nem tudja a valódi súlyán kezelni, de akkor is elválaszthatatlan része a receptnek:

a Felvidéki józansütibe soha nem teszek rumot!

Cserkében az az aranyos, hogy tehetek bármit, ő megátalkodottan úgy tekint rám, mintha én egy gasztroblogger lennék.

Írjam meg a gasztrobűneimet. Van is nekem annyi időm, megírni az összes gasztrobűnömet. Mintha Repülős Gizit ültetnék az asztalhoz, hogy sorolja fel az összes lopást, amit nyolc évtized alatt elkövetett.

Szerintem eleve bennem van a gasztrobűnözői hajlam. Semmi tudatos táplálkozás vagy ilyesmi. Illetve rosszabb: félig-meddig tudatosan kerülöm a tudományos táplálkozási irányelveket, és még ideológiát is gyártok hozzá: a tudósok úgyis mindig mindent kiderítenek, x élelmiszerről páros évtizedben azt sütik ki, hogy káros, páratlan évtizedben azt, hogy egészséges. Mint például a müzli, ami jelenleg éppen a rákkeltős időszakát éli.
Mondjuk úgy, hogy betegesen próbálom az orthorexia nervosa látszatát kerülni.

Egyáltalán nem ismerem az E betűket, például. Hozzá kell tennem, hogy gyanúsan olcsó élelmiszert nem nagyon szoktunk vásárolni, a régi, jó hírű cégekben pedig megbízom (= azt gondolom, hogy nem akarnak direkt megölni).

Ki nem állhatom a teljes kiőrlésű kenyeret, még a rozsos kiflit is csak ropogós állapotában tudom megenni. Fehérlisztből készült kenyeret veszünk. (Meg férj néha magának rozskenyeret, ami többnyire itt romlik meg bontatlanul.)

Lisztből is csak mezei búzalisztet tartok. Esetleg mollyal dúsítottat.

Van egy csomó ilyen, ami a legkisebb lelkiismeretfurdalást se okozza nálam, mondván, hogy nem attól lesz a táplálkozásom egészségtelen, ha nem fekete színű kenyeret meg bioizét eszek.

Van azért néhány tétel, ami úgy kerül a kosárba, hogy azt még szerintem se kéne megvenni, mégis megtörténik (valahogy) a beszerzés.

A nutella. Zsíros cukros kakós borzalom, mindössze 13 százalék mogyoróval. De mikor olyan finom.

A gumicukor. Abban aztán szikrája nincs az értelmes alapanyagnak, ettől még simán lopkodok a gyerekektől, akik szintén nagyon szeretik.

A marhahúsleves-kocka. Annak lennie kell itthon, szerencsére csak minden második szökőévben kell ilyen sunyi módszerrel feljavítani a valódi húslevest, de a grízgaluskákat például abban főzöm ki, férj bűnéről nem is beszélve, aki időnként megkívánja a kockalevest, enyhítő körülmény, hogy házi jellegű tésztával eszi.

Knorr fokhagymás ízbomba. Szerintem abba tettek valami gyorsítót vagy nemtudommit, de meg vagyok róla győződve, hogy jobb, mint az eredeti fokhagyma. Paprikás krumpliba, csirkepácba, panírozós tojásba pottyantom leginkább, de az se baj, ha csak úgy téblábol felhasználatlanul, nagyon cuki a doboza ugyanis.

Salátaöntet. Globusos Ezersziget. Egyik alkotója az álegészséges kajáimnak, a csirkés cézársalátának, amibe itthon sütött finom pipihusi, tisztára friss saláta és friss sajt kerül, meg még akkor bolti salátaöntet, és mindennek a tetejébe teszkós fokhagymás pirított kenyérdarabkák (vagy valami hasonló nevű adalék, most pont nincs itthon). Nagyon finom, majdnem olyan, mint a mekis saláta, amit ugyancsak bármikor... és utána egy álompitét :)

Pizzakrém. Most éppen Univer, de volt már Globus is, a márkajelzés a tubus végén található, az első tekerés után eltűnik, fekete pont a cég marketingesének. SOHA nem vetemednék olyasmire, hogy boltban vegyem a pizzát, azokon sose elég a feltét, feltétlenül meg nem szeretem, akkor már egyszerűbb itthon csinálni, az legalább olyan, amilyennek szeretjük. Valamikor a pizzaszószt is itthon gyártottam, de leszoktam róla, nem gazdaságos, a pizzák jó részére nem kérnek semmilyen paradicsomos szószt a családtagjaim. Ja és melegszendvicsre is ezt kérik a melegszendvicsezők.

Fűszeres, héjas krumpligerezdek a Pluszból. Olajban kell kisütni, újabb gonoszság, de ez még sose tartott vissza az elfogyasztásától. A krokett is jöhet, sajnos azt mindig elfelejtem, hogy melyik a finom fajta, időnként aztán melléfogok. Hasábburgonyát is szoktunk venni, abból a julienne-t (a vékonyra szeleteltet) eszem a legszívesebben.

Karaván snack, szlovák gyártmány. Sokkal inkább hasonlít a jellegzetes szlovák sajtkorbácsra, mint a Karaván sajtra, a hétfene se tudja, hogy füstölt-e vagy csak füstölt ízű, de nagyon finom.

Sertésmájkrém, az is Globus. Nem akarom tudni, hogy mit tesznek bele ötven forintért.

Bolti cukrozott narancshéj, citromhéj. Fogalmam sincs, hogy melyik a károsabb variáció, a tartósított oranzsád, vagy az itthoni tartósítószermentes változat, ami ellenőrizetlen állapotú narancshéjból készült, ismeretlen mennyiségű vegyszerrel fűszerezve. Egy biztos: ezek nélkül nem gyümölcskenyér a gyümölcskenyér.

Fújós tejszínhab. Nem is szeretem a tejszínt, rosszul vagyok tőle, de ilyen mindig van itthon.

Tesco-szakasz: Stefánia torta, ha friss; sós hullámos formázott burgonyaszirom (kétzacskós csipsz); sajtos stangli; ananászbefőtt.

Hát így elsőre nagyjából ennyi. van még egy csomó, de ahhoz nem ártana valami szakképzett vallatótiszt, célirányos ravasz kérdésekkel.

Ezt most szigorúan továbbadom Anának, akár megkapta már valakitől, akár nem, akár szeretne rá válaszolni, akár nem, ihhihi.

És akkor jön még a részszomorúság, hogy sajnos el kell mennem nyaralni, ez pedig azt jelenti, hogy nem fogok tudni internetezni jónéhány napig. Vagyis kénytelen leszek magára hagyni csóró blovagomat, aki még tartja magát a szélmalomfronton, de minden megeshet. Lehet neki enni-inni adni, hogy erőre kapjon, vagyis nyomkodni a szavazógombot, de aki rám szavaz, az egyúttal Ana ellen is szavaz, de nem kell pánikba esni, mert a felettem lévő sorban meg Anára lehet szavazni, és akkor mindketten túlélnénk az első csatát, na értitek. (Azért ez tragédia, hogy a kissé homályos fotóm a profilban, és a vallomásom, hogy engem nem Editnek hívnak, hogy ez nulla pontot ért őszinteségből. Arról nem is beszélve, hogy maga az anyu nicknév úgyszólván magában hordozza a családi állapotomat, hát ennél jobban hogyan tudnék kitárulkozni a főoldalról elérve?! Ha kitenném a linkek közé, hogy http://iwiw.hu, az elég lenne? Mert ott a teljes nevem látható, a teljes családom, és még a korom is. Kicsit keresgélni kéne, szó se róla...::D)

Mindenkinek kedves pápá, szerintem annyi fér még bele, hogy nilatakonak megcsináljam, amit kértem tőle (ehhehe, a látszat ellenére ez egy értelmes mellékmondat), meg még néhány villámlátogatás.

Sodisftodo, te pedig ne élj vele vissza, hogy nem leszek itt, eszedbe ne jusson sértegetni az olvasóimat, mert spamméhasítalak, nem vicc.