Sablonos blog

Van-e olyan blogger vajon, aki soha életében nem kívánta még meg másvalaki blogsablonját. Pár éve egy csomó blogot csakis a sablonja miatt látogattam, bár akkor egy kicsit beteges vonzalomnak tűnt, gyakorlatilag mindegyik sablon elérhetetlen volt számomra, még a haloscannal feltuningolt gyári sablon is. No de ez már régen volt, azóta inkább csak erkölcsileg fogom vissza magam.

Alig van olyan blogsablon, amit technikailag ne lehetne freeblogra adaptálni. Általában a felhasználásra vonatkozó, szerteágazó korlátok jelentenek akadályt. Azt gondolom, hogy aki ingyenesen letölthető blogsablont alkot ilyen-olyan kikötésekkel, attól valószínűleg beszerezhető egy írásos engedély a freeblogosításra, sőt a továbbterjesztésre is akár.

Saját célra nem levelezgetnék senkivel, nehéz olyan sablont lecserélni, amit két hónappal azelőtt udvaroltam ki magamnak. Belefutottam viszont (véletlenül!) a FinalSense oldalán egy elbűvölő szarvaslányba, és nagyon akartam írni (!!) szívszaggató levelet a tulajnak, hogy engedje meg a kaptafára húzást. Hát sajnos a tulaj momentán nem érhető el (kár, még vázából lágyan leomló tulipáncsokruk is van, annak idején hónapokig vadásztam ilyen képre, már mindegy), levél megúszva, a letölthető stíluslap is, majdnem. A sablont megtartottam magamnak - ennyi copyrightos kilengés belefér -, a stíluslapja forráskódból elérhető, akinek tetszik, vigye, úgyis másik lesz itt nemsokára, természetesen.

Olyan sablont éri meg keresni, ami a "creative commons - jelöld meg!"(cc attribution!) licencnek valamelyik verziója alatt fut, ezek a sablonok tetszés szerint átalakíthatóak és terjeszthetőek. Itt van például a közismert freecsstemplates.org majdnem félezer freeblogosítható blogsablonnal, vagy a free-css-templates.com. Vagy a kevéssé ismert, de ambíciózus wpthemescreator.com. Meg még rengeteg másik honlap, kicsik, nagyok.

Ha megvan a kifogástalan származású sablon, akkor szemrevételezés, stíluslap-tanulmányozás, és hozzá is lehet fogni a háziasításhoz. A fő részek közt nincs nagy különbség, csak mindenki másképp nevezi őket. Az apróbb részletek okozzák a nagyobb problémát, ezeknél vagy lemondunk a teljes egyezőségről, vagy belepiszkálunk az összes sablondarabba, előbbi az egyszerűbb. A látszat néha csal, sima vonalú sablontól is lehet hajat szaggatni, a komplikált kinézetről meg kiderülhet, hogy alig van vele munka. Ha jó a freeblogsablonunk szerkezete (na most nem azért, mert én csináltam, de a kaptafasablon szerkezete nagyon jó, pedig csak béta),  akkor elég sok sablont megszerezhetünk magunknak pusztán a stíluslap átírásával. Mondanám szívesen, hogy ez következik most már, heti két sablonnal gyarapítani a gyűjteményt, de nem így van, egy lyukkal megint beljebb kell húznom a szabadidős nadrágszíjat, ehh.

Ezeket akartam hozzáfűzni a szép új sablonomhoz.

Áll mellettem ma reggel, nézzük egymást a tükörben, miközben rúzsozom magam.
- Aki nem szép, annak mindig ki kell sminkelnie magát, ányá?

Tegnap este:
- Én egy kiscsibe vagyok, ányá?
- :) Az vagy, persze, egy aranyos kiscsibe :)
- Akkor mi tyúkfélék vagyunk?
Fülesbagoly közbevet:
- Kittiiiiiiiiiiiii, nem lehetsz tyúkféle, gondolkodjál már, a házityúk az fészekhagyó!!!

- Anyaaaaa. Miért kell ebéd előtt fogat mosni??!
- Az nem ebéd előtt, hanem felkelés után.

- Anya. Holnapután bolognai lesz az ebéd a suliban!
- Akkor jó napod lesz :) Mit főzzek ebédre?
- Bolognait.

- Anya. (Ez a mondatkezdés nála, az anya, önálló mondatként, mindig kijelentő hangsúlyban.) Képzeld el, hogy indukciós fűtéssel jeget izzítottak! Izzott, de nem olvadt el!

- Anya. Vannak, akik igazi kardot nyelnek, igazit! Eleinte mindenki öklendezik tőle, a kardnyelő mondta.

Továbbra is vágyunk szép új téli sablonra, sajnos december 27-én a karácsonyfadíszes sablon már nem olyan vonzó lehetőség, mint a múlt héten. Másik sajnos, hogy az öltönyös pasast nem sikerül kifogástalan minőségben körbevagdosnunk, lőttek a remek ötletünknek, nem baj, kárpótlásul a szán elé fogott rengeteg kutyából három hasábra is telik.

Kéthasábos sablonból háromhasábost gyártani könnyebb, mint amilyennek látszik.

Kaptafasablonból indulunk ki, nyilván, például az argentinból. Először is kikapkodjuk a háttérképet a blog fejéből meg testéből, megnöveljük a blog szélességét - ebben az esetben 952 pixelre -, és összenyomjuk a bejegyzéseket. Így egy csomó üres hely marad a menü mellett.

A menü valójában két darab linklistából áll, ezeket kiemeljük a menüdobozból, hogy önállóan tudjanak mozogni. Az egyik linklistát balra úsztatjuk el, a másikat pedig jobbra. Nagyjából ennyi a lényeg, a többi már csak babramunka, margók tologatása ide-oda, színek variálása.

A fejlécképben semmi különös nincs, kis hóklónozás (a Photofiltre képszerkesztőben stemplivel jelzett ikon), hogy teljesen havas legyen a háttér, és dupla keret, mert nekem így tetszik.

A linklista elemei mögötti háttérkép szintén Photofiltre-vel készült, Szűrők - keret - egyszerű keret menüpontban egy kijelölt téglalap duplán keretezve, utána a Szűrők - leképezés - progresszív kontúr menüpontban befelé árnyékolva.  A kidekorált téglalap teteje kerül a menüpontok címe mögé, az oldala a menüpontok hosszától függően ismétlődik, az alja pedig lezárja az egészet.

Aki szeretne háromhasábos sablont, de nem szeretné ezt a csodás utat önállóan bejárni, az fáradjon át a kaptafára, töltse le a komplett sablont vagy a stíluslapot, aztán örüljön a kutyáinak, vagy haladéktalanul cserélje le őket pezsgőre, tengerpartra, akármi másra, esetleg csináljon a három hasábból kettőt. Jó szórakozást.

Biztosan fancsali képpel távoznak innen azok, akik karácsonyi freeblogsablonra vadásznak a neten. Kezdem a rossz hírrel: egyetlen karácsonyi blogsablonom volt, az is eltűnt, szándékosan. A jó hír: bárki könnyedén szerezhet a blogjára ünnepi ruhát, vagyis inkább alkalmi cipőt, ragaszkodjunk a tematikához.

(Frissítés: Csináltam egy sürgősségi karácsonyfadíszes sablont, ott van a kaptafán, mindenféle felelősséget elhárítok. De most már mennem kell mosni.)

Szétszedhetetlen sablon nincs, de azért nem mindegy, hogy melyiket akarjuk szétszedni. Nem teljesen elfogulatlanul a saját sablonomat ajánlom fel szétszedésre, mivel kimondottan ilyen célra készült. Szóval legyen a kiindulási alap az argentin sablon.

Óvatos duhajoknak ma nincs mitől félni, az összes szétszedés abból fog állni, hogy kicserélődnek a képek meg a színek.

Mivel semmilyen méretet nem akarunk megpiszkálni, kell egy 800x220 pixeles kép a fejlécbe. Az összes képet a flickről szoktam begyűjteni, a creative commons "jelöld meg" csoportból: http://www.flickr.com/creativecommons/by-2.0/. Ezeknél a képeknél általában nincs is egyedi kikötés a felhasználásra, elég kilinkelni a lelőhelyet. (Szoktak kérni kommentet az elvitelről, vagy a tulaj honlapjára mutató linket, másféle megkötéssel még nem találkoztam.)

Ilyen méretű képet a panorámafotók közt éri meg keresni. Hát sajnos nem találtam megfelelő karácsonyi fotót, de igazán szép téli tájra leltem.

Sablonmódosításhoz alapkellék a képszerkesztő, például azzal kell méretre vágni a képet. Megvan tehát a munka nagyja, a 800x220-as fejléckép.

Az intézőben nyissunk az új sablonnak egy új mappát, és töltsük fel oda a képet. Menjünk el a Sablon - sablondarabok menüpontba, ott nyissuk meg a stíluslapot, vagyis a "css" nevű sablondarabot, minden módosítást itt fogunk elvégezni (a fotó lelőhelyének linkje kivétel, az nem ide kerül, hanem a láblécbe).

Cseréljük ki a fejlécképet: keressük meg a stíluslapon a #fejlec blokkot, és a background-image sorban az idézőjelek közé másoljuk be a saját feltöltött fejlécképünknek az elérési útját.

Cseréljük ki a blog mögötti háttérképet is ugyanúgy, mint a fejlécképet, csak most a body blokkot kell megváltoztatni, rögtön a stíluslap elején. Itt majd háttérszínnek a háttérkép legalján lévő színt kell választani, így fog beleolvadni a kép a háttérbe.
Nem muszáj háttérképet készíteni, sima egyszínű hátteret is választhatunk, ekkor töröljük a body részben a background-image sort.

Lapul még egy harmadik kép is a blogban: a bejegyzések és a menü mögött egy vékonyka csík ismétlődik hosszában, attól lesz hasábszerű a blog testének háttere. Ezt a képet a #test blokkba kell beilleszteni az idézőjelek közé a background-image sorban.

Tulajdonképpen megvan a neheze, már csak azokat a sorokat kell módosítani, amikben színek szerepelnek, kettőskereszt után 3 vagy 6 karakter, pl. #fff (fehér) vagy #A4BCC3 (acélkék). Kicsit régi poszt a színezésről, nincs kedvem modernizálni. Az a lényeg, hogy color sorban szöveget lehet színezni, background-color sorban hátteret, border sorban keretet. A linkeknek küön blokkjaik vannak, az a végű blokkokban a sima linkek formázódnak, az a:hover végű blokkokban pedig azok a linkek, amikre éppen ráállunk az egérrel.

A stíluslap tele van tűzdelve magyarázatokkal, annak alapján (szerintem) könnyű rajta eligazodni. Az átszínezett sablon így néz ki:

Ha ezzel megvagyunk, akkor valószínűleg vérszemet kapunk, és felismerhetetlenné akarjuk tenni a behavazott argentint: minimálblog sarkába decens fenyőág, vagy esetleg három hasáb, ilyesmik. (Ma már biztosan nem.)

Természetesen a saját mostani blogsablonom is ugyanerre a kaptafára készült. Azért nincs átpakolva a kaptafablogba a letölthető sablonok közé, mert időközben elfelejtettem az ottani, jól kigondolt menetrendet, úgyhogy kezdhetem elölről a kigondolást.

Másik frissítés: ezt is beraktam a kaptafára a letölthető sablonok közé, havas című poszt.

(Zárójeles frissítés: van kilenc sablon a kaptafán, a türkiz csaj például kimondottan jól néz ki, a váratlan meg szép sima unalmas, melyikre kattintanak legtöbben januárban, na melyikre? Jaja, a karácsonyosra. )

Recovery megy az ősgépen, ezt kérte Fülesbagoly karácsonyra, anya meg csak egy van, ezért nem alszom most, pedig. (Nem ennyire kiszámíthatatlan a gyerek. Legót is kért, természetesen.)

Mappagyilkolás előtt átmentettem a normális gépre az ezeréves fájlokat, vagyis csak azokat, amiket nem volt szívem megsemmisíteni. Elég sokan megmenekültek. (Nagyon nehezen megy nekem a selejtezés.)

Itt van például close5, gazdája C, aki kettest vagy karót fog kapni matekbó!!!!!!, évekkel ezelőtt merengte bele a fórumba az élet értelmét. Tetszik-e neki a középiskola vajon.

Néha elgondolkodok hogy minek élünk
megszületünk 3 éves korunkig nem is értünk semmit,
óvodásként csak játszunk egy kicsit - de akkor is mivan: korán lefekvés, csendes pihenő stb.
alsósként csak vagyunk
felsősként délutánonként elmegyünk valahova és beszélgetünk mindig ugyanarról -> szexről + felhúzza minden az agyunkat + tanulnunk kell + tök stresszesek vagyunk
gimisként tanulunk + nem tom
egyetemen tanulunk + nem tom
felnőtt korunkban dolgozunk, hazamegyünk 4-kor 5-ig pakolászunk oszt csak vagyunk
öregként ált. van valami bajunk meg nem tudunk úgy mozogni mint ahogy ki tudnánk használni a semmittevést
majd meghalunk
E N N Y I . A Z . É L E T
Ez az ajándék? vagyunk, tanulunk, dolgozunk, nyavalyánk van, meghalunk?

Helókitti puhatolózik.

- Te mit szeretnél ajándékba kapni, ányá?
- Hmhm... annak örülnék a legjobban, ha nem verekednétek.
- :) Akarsz egy fényképet? A családról?
- ?? Hogy érted ezt? Szeretnél egy képet adni, amin nem verekedtek?!
- Igen! :)))) Amikor még barátok voltunk!

Vigyázzba állt Fülesbagoly a fal mellett, magasságmérni támadt kedve. Mintha évtizedeket mentem volna vissza az időben. Kiskorunkban a konyhai ajtófélfa tele volt vonalkákkal, apu ott tartotta nyilván, hogy mennyit nőttünk. Húzd ki magad, sarkad érjen a fához, ne állj lábujjhegyre, nézz előre - a papa (akkor még nem hívtuk papának, nyilván) precízen dolgozott, derékszögű vonalzót tett a fejünkre, azzal jelölte ki az összefirkálandó pontot.

Szerettem nálunk gyerek lenni. Biztonságban nőttünk fel egy nagy, zajos, nevetős, gyerekcentrikus család közepén. Vigyáztak ránk anélkül, hogy fojtogatónak éreztük volna a törődést. Nem voltunk értelmetlen korlátok közé szorítva, nem kellett teljesíthetetlen elvárásoknak megfelelnünk, nem volt miért titkolóznunk.

Anyu valószínűleg úgy született, hogy a vérében keringett minden, amit ma pedagógiából tudni érdemes. Bármit megbeszélhettünk vele, bármit. Mai napig ezzel töltjük legszívesebben a szabadidőnket, a bármitmegbeszéléssel. Apu ritkán folyt bele operatívan a világmegváltásba, őt többnyire csak a végeredmény érdekelte: hány órára jöjjön értünk a buliba, milyen színű bútorlapból csinálja a szekrényt, lesz esküvő vagy nem lesz esküvő, kell-e venni babapiskótát, ilyesmik.

Nem döntöttek helyettünk, de mögénk álltak. Anyu sokszor elmondta, hogy felőle akár egy majommal is hazaállíthatunk - ha mi vele vagyunk boldogok, akkor neki egész biztosan meg fog felelni. (Elmeséltem ezt a férjem családja körében, hozzátéve, hogy És úgy is történt. Tündérmackó megrökönyödve nézett rám, alig bírtam magam kimagyarázni.)

Itt van bennem a szüleim lenyomata, igen. Mindent, ami számít bennem, tőlük örököltem. Mindent.

Mindig sajnáltam azokat, akik nem élhetnek a szüleik közelében. Náluk is jobban sajnáltam azokat, akik nem akarnak a szüleik közelében élni. És azokat, akik azt gondolják, hogy nincs szükségük a szüleik közelségére.

Nem egyformán öregedtek meg. Anyu energikus, derűs, fiatalos maradt, különleges képességei legendássá érlelődtek. Apuból elszállt lassan az erő, bezárkózott, ritkán zökkent ki a fáradt egykedvűségből.

Nem tudom, hogy szeretett-e mostanában élni. Anyunak azt mondta nemrég, hogy jó nagyon ez a nyugdíjas semmittevés, és bízom benne, hogy tényleg így gondolta, de nem rémlik, hogy bármit is tervezett volna a következő tíz-húsz évre.

Régóta felnőttnek számítok, és mostantól már csak félig vagyok gyerek. Közelebb húzódtunk egymáshoz, a szokásosnál is jobban. Fogunk majd régi fényképeket nézegetni, meg régi történeteket sokadszor elmesélni, amikből kiderül, hogy apu jóvágású volt, apu okos volt, apu művelt volt, apu tehetséges volt, apu érzékeny volt, apu szellemes volt, apu szerette a társaságot és aput szerette a társaság, apu szelíd volt, apu mindent meg tudott csinálni, apu nagyon szeretett minket - csak olyan nehéz megszokni ezt a múlt időt. Örülök, hogy ő az apám.

(Azt tanulta a gyerekem az iskolában, hogy a cím legyen tömör és lényegre törő. És még azt is tanulta, hogy és-sel nem kezdünk mondatot. Biztosan azt is tanulta volna, hogy zárójellel nem kezdünk fogalmazást, de ilyen lehetőség valószínűleg meg se fordul a magyartanárok fejében.)

Helókitti látszólag ügyetlenül ténykedik a fürdőszobában, idegesítően lassú tempóban húzza le a nadrágját. Valójában nagyon ügyes, tiszta csoda, hogy egyáltalán képes önállóan levetkőzni. Hóna alatt két fogdosóspelenka, egyik kezében egy sapka, teletömve apró játékokkal, állával pedig egy plüsskutyát szorít magához.

Fülesbagoly változatosságra vágyott. Ugrándozva várt az iskola előtt, hogy menjünk kukoricát venni, kukoricás bolognait szeretne vacsorára. Az lett, kukoricás bolognai.
- Ízlik, kisfiam?
- ... igen.
- Nem finom?
- De, finom lett, csak nem belekeverve gondoltam a kukoricát, hanem a tetejére.
- Miért jobb, ha a kukorica a tetején van?
- Mert úgy könnyebb kipiszkálni belőle.

Tündérmackó egyenletesen sokat dohányzik, viszont egyre többet dolgozik, és egyre kevesebbet eszik. Aggódva közölte velem, hogy az apám önpusztítja magát, merthogy egyre kevesebbet eszik, nem lesz ennek jó vége.

És végül nem igaz, hogy a nők egy hajcsattal és egy dróttal  bármit képesek megjavítani. Gletteléssel javított falat például nem lehet simára csiszolni se hajcsattal, se dróttal. Ahhoz bizony jó minőségű sarokreszelőre van szükség.

Olyan kis hülye tudok néha lenni.Pár éve még képes voltam eltátani a számat egy-egy címlaplány tökéletessége láttán, csodálatos alak, gyönyörű bőr, vakító és hibátlan fogsor, ragyogó barna hajzuhataghoz hihetetlenkék szemek. Azóta sokat okosodtam, levonom a tökéletességből a 3-70 százaléknyi effektív meg digitális korektúrát.

A történelmem ismétli önmagát, végighüledeztem a nyár elejét, körmökből kifolyólag. A fiatal eladólányok még belefértek, végül is fiatalok, lányok, miért ne nőhetne szép hosszúra a körmük, érintőképernyős pénztárgép ide vagy oda. Meg a kolléganő is belefért, akiről köztudott, hogy soha életében nem főzött, az anyja csinál helyette mindent, persze hogy van ideje reggelente a blúzához illő színű körömlakkra.

Na de a hagyományos családanyák, azok már nem fértek bele. Mosnak, főznek, takarítanak, a körmük mégis úgy néz ki, mintha manikűrösnél kezdenék a napot.

Hát ja. Természetes hatású műköröm, beépített körömlakkal. Hetekig kitart, és még gyomlálni is lehet vele, nemhogy mosni.

Kirándulás a netre, minden van. A régről ismert porcelán köröm mellé zselé meg akril, elegáns, szolíd, bolondos, hosszú, rövid, bizalomgerjesztő, borzalmas, extravagáns, unalmas, csíkos, pöttyös, kockás,delfines, szőlős, kagylós, tollas. Munkába járáshoz csak elenyésző részük használható, és ha ebből még leszedem a rondákat, akkor alig marad, ami tetszik, de az nagyon. Viszonylag rövid körmök, francia hatásúra lakkozva, aranyos kis minta, lehetőleg virág. És még akkor a forradalmian új technológia, a japán manikűr, saját köröm szépítése szarvasbőrrel. ("Most porral hintett be egy kis szarvasbőrt, és azzal fényesítette hajdan mostohán kezelt körmeit" - Rejtő Jenő, nagyjából 70 évvel ezelőtt.)

Fent említett családanyákhoz néhány kíméletlen kérdés, így aztán hamar eldőlt, hogy ezután se lesz nekem műkörmöm. De valamennyire mégiscsak megkívántam, úgyhogy most mindenféle lakkjaim lettek nekem, sőt szebbnél szebb körömvirágaim, alkalmilag, már csak körömfényre vágyom.

Álldogáltam reggel a bolt előtt (várva), és belém villant a zseniális ötlet. Ha agykontroll bevetésével jóformán bármit elérhetünk, autó, szálloda, gyógyulás, csillagoség, akkor miért is ne lehetne agykontrollal mellet növeszteni. Ésszerű határok közt, nyilván. A mai összes szabad időmben ettől voltam feldobva, hogy milyen nagyon okos vagyok én, végre itt a tökéletes megoldás, különösebb mellékhatások és kockázatok nélkül. Csak a célt kell óvatosan meghatározni; ajánlatos nem két számmal, hanem két betűvel nagyobbat kívánni.

És akkor mit találok este, na mit? Hipnózissal növeszt mellet egy angol csodadoktor. Nem örülök neki, dehogy. Csupa kellemetlen érzés. Mindenekelőtt ki hiszi el nekem, hogy pont ma reggel jött az agyamba a hasonló lényegű gondolat. Meg aztán azt hiszik majd, hogy idétlenkedek, pedig egyáltalán nem, ez egy régi jól bevált neuralgikus pont az egyébként roppant kiegyensúlyozott lelkemben. És még akkor ez is, hogy most magyarázhatom a fél virtuális világnak, hogy engem ugyan senki rá nem bírna beszélni szilikonra, de csakis kizárólag azért nem, mert borzalmasan félek a műtétektől. Vigaszként örvendezhetnék neki, hogy szemmel láthatólag bujkál bennem valami paraképesség, elvégre évente négyszer-ötször csöppenek bele csodaszámba menő véletlenekbe, de az az igazság, hogy évente többtízezerszer semmi csodás véletlen nem szokott velem történni, szóval sovány vigasz.

Ja meg fogyni is akarok. 

Hát, tudod, anyuék nehezen fogadták el Palit. Hogy ennyivel idősebb volt nálam, meg hogy nős volt, mikor megismerkedtünk... nem is mehettünk hozzájuk egy ideig, annyira haragudtak. De aztán megenyhültek, mikor megismerték. Mert, tudod, Pali nagyon kedves volt mindenkihez, olyan igazi gavallér, levette őket rögtön a lábukról. Anyu nagyon szerette, őt teljesen elbűvölte.
Mikor meghalt, anyut majdnem annyira megviselte, mint engem. Évekig sírt, úgy gyászolta, mintha a fia lett volna, mindig csak azt zokogta nekem, hogy jaj kislányom, miért nem inkább apád ment el.

Van az az aranyos nyelvi játék, egyik szótól a betűk változtatásával eljutni a másikig úgy, hogy az átmenetek is értelmes szavak maradjanak. Kéztől lábig például, ez egy emlékezetes feladvány számomra, vagy húsz éve hangzott el egy délutáni tévés betelefonálós műsorban. (kéz-kér-kár-vár-bár-báb-láb, például.)

Most ez arról jutott eszembe, hogy megbocsáthatatlanul sok időt töltöttem sajttorta-receptek nézegetésével, nempublikus okokból. És minél több időt töltöttem sajttorta-receptek közt, annál inkább megkívántam a sajttortát, aminek az alapja keksz, a tölteléke pedig sajt. Nekem viszont se krémsajt, se egyéb egzotikus hozzávaló nem szokott itthon lenni.

Némi kreatív nyomozás után kisütöttem, hogy a sajttortához nem feltétlenül kell sajt, az egzotikus hozzávalók legegzotikusabbja leginkább a túróra hasonlít. Kekszből csak jóreggeltes volt itthon, de nem baj, így olyan egészséges hangulata van neki, a müzliskekszes alaptól. Ha nem utálnék reggelente édeset enni, akkor akár el is nevezhetném jóreggelt tortának. 

Szóval ledaráltam 20 dkg kekszet, összekevertem kb. 10 dkg olvasztott vajjal, és ezt belenyomkodtam a tortaformába. Kb. 70 dkg  túrót (azért kb., mert semmit nem szoktam normálisan megmérni) alaposan áttörtem kb. 15 deka cukorral és kb. 5 dkg vaníliarudas cukorral. (A vaníliarudas cukor olyan kristálycukor, amibe a vaníliarúdnak a belsejét belekapirgálom, a külsejét meg beleszurkálom, és így mindig van itthon fél kiló vaníliáscukrom.)

Ezen a ponton döntenem kellett, hogy merre tovább. Mehetett volna bele kb. 10-15 dkg vaj és egy-két evőkanál liszt, vagy vaj helyett tejföl, belekeverhettem volna a tojásokat szépen egymás után, egészben. Úgy lett, hogy pontosan 4 tojásnak a sárgáját hozzányomkodtam a túróhoz, a fehérjét felverve kevertem hozzá. Ráöntöttem a kekszes alapra, 160 fokon kb. fél óra alatt megsült.

Elég finom lett, ahhoz képest, hogy valószínűleg nem nagyon hasonlít az eredeti sajttortára, na de alig ismerek olyan embert, aki evett már eredeti sajttortát, úgyhogy nem probléma. Annyit feltétlenül hozzáteszek, hogy mint ahogy a répatorta nem hasonlít a finomfőzelékre, a sajttorta se hasonlít a melegszendvicsre. Ezek a sajttortai sajtok közelebb vannak a tejszínhez, tejfölhöz, túróhoz, vajhoz, mint a trappistához, az ementáliról nem is beszélve. (Ez egy külön érdekes zárójel, magyar sajtháromság, csúcsán a valódi! mackó sajttal.)

Hálás kísérleti alany. Lehet próbálkozni túró helyett sajttal, miért is ne, néhány alkalmas sajtfajta még a mi lakótelepi ábécénkben is kapható. (Néha.) Lehet a kekszre gyümölcsöket vagy egyebet szórni, a tölteléket ízesíteni, mindenféle önteteket kitalálni, meg aztán a kekszet is lehet variálni, létezik például jóestét keksz is.

De nem muszáj ragaszkodni a kekszhez. Ügyesek vagy kekszmentesek sima omlós tésztából is készíthetik az alapot.
Vagy esetleg kelt tésztából. És akkor már csak meg kell szórnunk a tetejét fahéjjal, és máris elérkeztünk a hagyományos túrós lepényhez.

A régi tévéműsor azért felejthetetlen élmény, mert a "hogyan jutunk el értelmes szavakon át kéztől a lábig" feladványra bravúros megoldást vágott ki a betelefonáló: kéz-kezeslábas-láb.

Én: - Nahát, meguntad a biciklizést, hogy ilyen hamar bejöttél?

Újbarát: - Hehh, nem... túl sokat beszél (Fülesbagoly - a szerk.)... ál-lan-dó-an beszél. Nem fáj a torka? Nem bírom hallgatni. Tegnap is, raktuk a fát a tűzre, mondom neki, kussoljmá, de nem. Mindig beszél. Ha nem beszél, akkor énekel. Vagy ordítozik.

Fülesbagoly, ajtón belépve: - Jössz még ki biciklizni?

Újbarát nekem: - Na látod? Megmondtam. Min-dig beszél.

A konyhaszekrény egyik felső polca telis-tele van szalvétákkal. Nagyon szép szalvéták, vagy ha nem is olyan nagyon szépek, legalább érdekesek, némelyik megvan már vagy húsz éve, nem is értem, minek gyűjtöttem őket, hol volt még akkor a dekupázs. Na? Közepes fantáziával?

Hát persze, igazán nem nehéz kitalálni. Beletörölték az édes kicsi szájukat.